Harald Husum terveinek ihletője egy Appaman nevű régi-régi aprócska játékmajom volt, a tervező gyerekkori barátja, titkainak tudója. Husum közben felnőtt, ám az apró majmóca emléke megmaradt, a gyerekkori álmok pedig tervező ruháiban élnek tovább.

Eddig a sztori, nekem meg gombóc készül a torkomban, fojtogató, mert felidézett egy régi Karácsony délutánt.  Eszembe jutott, hogy nekem is volt egy mackóm,  aki  abban a pillanatban lett hosszú időre a legjobb barátom, amikor  alig két esztendősen megpillantottam a karácsonyfa alatt. A mackó akkora volt, mint én, aki teljesen lenyűgözve, áhítattal kiáltottam fel: "Mekkora maci!". A név rajta maradt, Mekkora maci a középiskolába is elkísért.

Azóta már nyoma veszett, valamelyik költözésnél pedig végképp elfelejtődött. Néha még  mostanában is eszembe jut, ha becsukom a szemem, még mindig magam előtt látom szőrevesztett, kopott bal karját - éjjelente mindig azon feküdtem, minden bánatomat abba a karjába sírtam bele - nagymamám által összevarrt pocakját -, talán a lelkét kutattam,  ha már ő is ismerte az enyémet. Elvesztettem, rég nincs már, és vele, azt hiszem, a gyerekkoromból is egy darabot.

Ezt a darabot, a gyerekkort - bár másét - őrzik ezek a ruhák, melyekben azt hiszem, éppen ez a rendkívüli. Hogy van valaki, aki meg tudta tartani a visszahozhatatlant.

Forrás: Appaman