Az első hetekben leginkább az viselt meg, hogy apám - akikkel akkor még együtt laktunk -, persze kizárólag a büszkeségétől vezéreltetve, minden hozzánk látogató vendéget behozott a gyerekhez, és hiába kértem, fix, hogy hozzányúltak. Márpedig a gyerekem elég vacak alvó volt, a legkisebb érintéstől is kinyílt a csipája és harsány, de kitartó üvöltésbe tudott kezdeni.
Aztán persze levetkőztem a kulturált énemet, és megmondtam, hogy eddig és netovább, innentől idegen csak akkor jöhet be, ha én mondom, hozzányúlni pedig csak és kizárólag akkor lehet a gyerekhez, ha annak a szemhéjai ON állapotban vannak. Egy kis sértődéstől eltekintve más bajunk nem esett.
Persze, ha lett volna egy ilyen remek kis sapkám, mint a képen, lehet, hogy más lett volna a helyzet. Vagy azért, mert amint azt a gyártó ígéri, a kölök aludt volna, mint a kisangyal, ágyúdörgés ide vagy oda, vagy azért, mert ráripakodhattam volt az alkalmatlankodókra, hogy nem látod, hogy alszik? Persze, ez nyilván parasztság lett volna a részemről, de nem nagyobb, mint egy kisbabát csesztetni nonstop.
Ám magamat és a sapkaundoritiszben szenvedő gyereket ismerve valószínűleg úgysem a fenti két verzió érvényesült volna, sokkal inkább egy harmadik: hogy bármennyire is üvöltsön a felébresztett gyerek, a sapkában nyújtott nem kicsit idióta látványtól jobbra-balra dülöngéltem volna a röhögéstől.
Forrás: Downtime Sleepy Hat
Utolsó kommentek